Nem azt mondom,
hogy nem jó itthon, mert ahogy írtam is, nekünk minden adott. Nem vágyunk
palotára, legújabb kocsira, Föld körüli útra. De nem is látom, hogy mikor
tudunk továbblépni egy nagyobb lakás, egy kevésbé használt autó, egy komolyabb
külföldi utazás felé… Topogunk egy helyben, és a munkánkkal, sok túlórával
(bejelentett alkalmazottként) csak nagyon apró lépésekben tudunk előre haladni.
Jó magyar szokás szerint a környezet azt sugallja, hogy maradj a fenekeden,
elégedj meg azzal, amid van, ne akarj többre vágyni (se munkában, se pénzben,
se a magad előmenetelében, önképzésében). Valahogy úgy vagyok vele, hogy az
ember soha nem lehet biztos benne, hogy jó kerekedik-e ki egy váltásból, a
megszokott nyugalomból egy szokatlan kalandba belevágni mennyire éri meg –
legyen szó külföldre költözésről, munkahelyi váltásról vagy magánéleti
problémák megoldásáról. De sokkal nyomasztóbb az az érzés, hogy megléphettem
volna, de mégsem tettem meg. És ha az a bizonyos gondolat az állandó
mehetnékről nem lenne, talán minden kerek lenne. De így nem az.
Előzmény és folytatás itt:
