Szerző ratesi
2015.12.14.
Ezekkel a Kövér-félékkel nem az a baj, hogy hímneműek, hanem hogy reménytelenül korlátoltak. Ha rajtuk múlik, még mindig négyszögletes kerekeken taszigálnák az Audi Quattró-ikat.
Amikor vagy negyven évvel ezelőtt – közeledve a harminchoz, ötéves házasság után mi is gondolkodni kezdtünk az utódláson, nem volt lakásunk, a nagymama szobájában laktunk, ő kihúzódott a konyhába. Anyám csak legyintett: sose számolgassatok, a gyerekben nem az kerül sokba, amit megeszik, vagy amire szüksége van. Ő csak tudta: hármunkat nevelt föl 27 négyzetméteren, egy beteg férj mellett…
Nem volt jó a csillagállás sem: én éppen pályát, szakmát váltottam, az apját meg sose a szilárd egzisztenciájáért szerettük. De azért került kiságy, az íróasztal átlényegült pólyázó-asztallá, kipárnázva, viaszosvászonnal borítva, ahogy kell. És bár lényegében én döntöttem, hogy jöhet a trónörökös, őszintén szólva be voltam szarva. Sose volt ambícióm, hogy én legyek a legkiválóbb háziasszony, de azt tudtam: a gyereknek biztonság kell.
Márpedig a biztonságot elsősorban az időben kapott kaja, tiszta ruha, meleg szoba jelenti. Irigylem azokat, akiket a szülés pillanatában elönt valamiféle magasztos érzés – legalábbis romantikus filmeken. Én az első négy hónapban jóformán meg se tudtam nézni alaposabban azt a minden zajra, mozgásra felordító kis csomagot, amiben a fiam rugdalózott. A nap legszebb órája az esti fürdetés volt, ami bizony eltartott másfél, két óráig is az előkészületekkel, tornáztatással, miegyébbel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.