APAPARA BLOG
Szerző: Apu
Már a bátyádnak írt születésnapi bejegyzéskor (igaz, neki a harmadikra írtam) tudtam, hogy majd, ha leszel, neked is fogok írni, de mivel még két évet nem bírok várni, ezért jöjjön hát már most a szóval az van, hogy:Megterveztünk, megtudtuk, hogy lehet, hogy lány leszel, én felkiáltottam, hogy úristendejó, de akkor a nőgyógyász kedvesen elmondta, hogy azért nem biztos, de aztán biztos lett, megszülettél, szinte gyorsabban, minthogy az orvos beért volna, icipici voltál, pirosasbarna voltál, egészséges voltál, én, szokásomhoz híven sírtam, te meg édesen nyökögtél a bőrkontaktus percei, órái alatt. Aztán felgyorsultak az események. Pillanatok alatt eltelt az első életéved, de azért most megpróbálom kicsit lelassítva visszaadni.
Épp egy éve és egy napja, korán reggel, csak néhány óra alvás után már vittem is be hozzád a bátyádat a kórházba, még csak pár órája születtél meg, szóval sokat nem fogtál fel a dologból, épp ezért most elmondom neked, hogy ő nagyokat röhögve rohant végig a folyosón, alig várta már, hogy találkozzon, láthasson, simogathasson. Arra már nem emlékszem, hogy puszit adhatott-e neked, de végül is mindegy is, mert azóta sem tud úgy megy elmenni itthonról reggelente, hogy ne adna neked egy búcsúpuszit.
De persze előtte még hazavittünk, mindenki ámult, hogy milyen kreol vagy, milyen barnahajú vagy, milyen picike vagy, merthogy még nagyon sokáig nagyon picike voltál, milyen cuki és édes és okos tekintetű vagy. Mi pedig vittünk mindenhova. Voltál Budapesten, Bélapátfalván, Bariban és Balatonendréden, no meg mindezek környékén, voltál csomó kiállításon és kiállításmegnyitón, könyvbemutatókon és koncerteken, baba-mama tornán a mamával, baba-mama ringatón velem és hát talán ami nekem a legfontosabb, hogy az utóbbi három hónapban én vagyok veled otthon. Én etetlek, teszlek le aludni és tisztába, amik közül a középsőt még szereted is. Én nyugtatlak meg, ha megsértődsz vagy beütöd magad, te pedig nyomokban sem tűröd, ha egy deciméternél jobban eltávolodunk egymástól, így aztán veled a karjaimban főzök, veszem fel a cipőm és a telefont, teszem be a mosást, rakok rendet és teregetek, veled a hasamon hallgatom az utca lelkes népének mondatait, veled táncolok itthon a Tom Waitsre és a Guns n' Roses-tól a Patience-re, de persze úgy táncolni, mint az Axl, nyilván nem tudok...
„A para nem vész el, csak átalakul. Ez a paramegmaradás törvénye.”
VálaszTörlésSzinte a kezdetektől követtem az Apapara blogot: reflexiók egy fiatal pszichológus apa tollából. A blog már csak azért is nagy kedvencem, mert a bejegyzéseket olvasva szinte mindig felismertem benne a saját kisgyerekes anyai ráeszméléseimet, viszonyulásaimat, kételyeimet, a szociálpszichológusi szemüveget, és a kezdő szülő igyekezetének és bénázásainak, lelkesedésének és küzdelmeinek őszinte bevállalását, a tabumentesítés szándékát.
És most végre megjelent könyv formában! Én meg újraolvasom, mert papíron sokkal jobb: könnyen félbehagyható és újrakezdhető, a gondolatébresztő részek szamárfülezhetőek, és nem utolsó sorban így kölcsön- és ajándékba adható. A férjem már napok óta ólálkodik körülötte, és alig várja, hogy lecsaphasson rá – megérezte, hogy neki (is) szól ez a könyv.
Kedvenc részeim azok, amikor a szerző gyakorló apaként megkérdőjelez egy széles körben elterjedt fejlődés-lélektani elméletet, és új értelmezési keretet javasol helyette. Ugyan melyik szülő nem parázott még rá arra, hogy vajon biztonságosan kötődik-e a gyereke, vajon merje-e bölcsibe adni, bébiszitterre bízni, maga mellett, vagy külön szobában altassa-e…stb.
Aki még sosem aggodalmaskodott a fentieken, az ne olvassa el a könyvet, aki viszont igen, az megtalálhatja benne néhány klasszikus bűntudatkeltő állítás – pl. A jó anya a kötődő nevelés alapelveit szem előtt tartva igény szerint szoptat, együtt alszik a gyerekével és hordozza őt – ízekre szedését és cáfolatát.
Anyacsavar könyvajánlója