Szerző: Tünde
2015.12.10.
„az anyák 98 százaléka biológiailag képes megfelelő mennyiségű tejjel ellátni a gyermekét”
Már várandós kismamaként is kívülről fújtam ezt az idézetet – és akkor még el is hittem. Hogyne hittem volna, hiszen annyit olvastam a szoptatásról előzetesen, és mindenhol ugyanezt! Esténként a La Leche Liga és hasonló weboldalakat bújtam, és még a kórházi csomagba is a szoptatási tudnivalókról szóló füzetkéket tettem be olvasnivalónak. Ezek a források mind olyan megnyugvásba ringattak, hogy magabiztosan vásároltam be melltartóbetétből meg tejtároló zacskóból; viszont hatásukra az ördögi, szoptatásellenes cumisüvegeket csak egy megvető pillantásra méltattam a boltban.Az olvasmányaim hatására igyekeztem magam afelől is biztosítani, hogy a szülés és a kórházi tartózkodás is szoptatásbarát legyen. Végigbeszéltem a szülésznővel, hogy a családnak lesz lehetősége a szülés után két óra hosszat együtt lenni, amikor majd próbálkozhatok a szoptatással is; és a szülésznőn kívül még két csecsemősnővért is megkérdeztem arról, hogy a kórházban nem csak nappal, hanem éjszakánként is – ha én úgy akarom – velem lehet majd a gyermekem.(Így nem aggasztott az sem, hogy a kórház nem bababarát, és az éjszakát a csecsemőosztályon töltő babáknak szoktak adni tápszert. Gondoltam, én úgyis magam mellett tartom majd a kisfiamat. Ha pedig mégis valami hiba csúszik a számításba, az sem lesz talán nagy tragédia: Budapesten csak a Szent István Kórház bababarát, de az én barátnőim, ismerőseim közül senki sem szült ott, mégsem voltak szoptatási problémáik. Sőt, a védőnő is megerősített, hogy ő nem tud róla, hogy ebből a kórházból szoptatási gondokkal kerülnének ki az anyák.)Nem vitás, én nagyon készültem szoptatni.A melleim viszont kevésbé. 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.