Szerző: dobray
A magyarok nem spórolnak, nem tesznek félre és nem mobilisak – gyakran hangoztatott vádak ezek. A mobilitás túlhangsúlyozásával vannak gondjaim, de mostanában nem érzékelem, hogy olyannyira egy helyben akarnánk maradni: inkább az elvándorlásra szoktunk panaszkodni, nem a helyben maradásra. Nem csak a külföldre távozókról beszélek: a vidéken felnevelkedettek jelentős része a fővárosban próbál szerencsét. Többségük egyetem alatt vagy a munkába állás idején bizonyosan albérletbe költözik.
A magyarok jellemző helyben kötöttsége részben annak köszönhető, hogy házban tartják a vagyonukat. A Csapd le csacsi! negyven éves kora körül is építkező házaspárja általános jelenség volt a Kádár-korban és a kilencvenes években. A ház biztos, hosszú távú befektetés; ám ha gyanútlan idegenként vendégeskednénk egy idős néni pesti belvárosi lakásában, egy család vidéki házában, azt hihetnénk, nyugati fizetéseket kapnak errefelé az emberek. Londonban kevesen laknak saját ingatlanban; Nyugat-Európában a legtöbben életük jelentős részében albérletben élnek. Ne is beszéljünk londoni költségekről és jövedelmekről − itthon a „harminc plusz rezsi” körülbelül a harmadát-felét vitte el egy átlagos vagy kissé átlag alatti fizetésnek.
Eddig.
Eddig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.