Szerző: Datti
2015.12.21.
Nem tudom, hogy a kétségbeesés, vagy inkább a düh vett rá, hogy kiírjam magamból, ami bánt, de azt érzem, hogy az nem elég, hogy szegény páromnak mondom mindig, hogy mennyire tehetetlennek érzem magam.A mi történetünk nem olyan régen kezdődött, pár hónapja megbeszéltük, hogy akkor ideje lenne elkezdeni a babaprojektet. Ezzel eddig nincs is baj, dolgozunk rajta, hol szorgalmasabban, hol kicsit hanyagabbul. Úgy vagyunk vele, hogy majd jön, ha itt az ideje és jönni akar. Igyekszem nem ráfeszülni a témára, nem nagyon számolgatom a napokat, sem azt, hogy mikor van peteérésem. Egyelőre élvezetből vagyunk együtt. Viszont az elmúlt hónap teljes katasztrófa volt. Sikerült megszabadulnom egy rettenetes munkahelyről, aminek nagyon örülök. Érzem, hogy sokkal nyugodtabb lettem. Jót tett. Egyelőre itthon vagyok, abban maradtunk a kedvesemmel, hogy januárig maradjak is, mert az ünnepek alatt ő sem dolgozik, legyünk együtt. Majd utána ráérek aggódni a munkahely miatt. Ez eddig szépen is hangzik, gondolom, páran most utáltok ezért.
De annyira mégsem nyugodt minden. Történt ugyanis, hogy a nem várt előtt egy nappal megjött. Különösebben nem izgattam magam, ha megjött, hát megjött, majd a következő hónapban sikerül. Na, igen, de ahogy megjött, rá két napra mintha elzárták volna a csapot. Semmi. Egy csepp sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.