BLOGÁSZAT, napi blogjava: FRANK ZAPPA, A BOHÓC, AKI NEM VICCELT

SZÍNEK ÉS FOLTOK BLOG
Szerző: Göbölyös N. Lászéó
2015.12.21.

- "A zene a legjobb" - zárta évtizedeken át minden interjúját az a görög-sziciliai-zsidó ősökre visszatekintő amerikai muzsikus, akinek vérlázító szövegei, keserű poénhegyei az Egyesült Államok újkori történetének legpontosabb lenyomatai voltak. Hetvenöt éves lenne ma Frank Zappa.

A nagyorrú, sovány, ravasz szemű, harcsabajszot viselő, baltimore-i születésű gitáros eredetileg vegyészetet tanult, a hangszerek közül is inkább az ütősök érdekelték, és kortársaival ellentétben nem a rock and roll, hanem a dzsessz, még inkább a kortárs kamarazene érdekelte. Közismert legenda róla, hogy a 15. születésnapjára kapott pénzt arra költötte, hogy felvegye a kapcsolatot Edgar Varesével, a műfaj nagymesterével. Gitározni csak 18 évesen kezdett el, és több éves zajgazdag pengetés után 1964 májusában, anyák napján alakította meg Los Angelesben a "nyugati part legborzalmasabb bandáját", a Mothers Of Inventions-t. Ez a társulat nemcsak külső megjelenésében volt szörnyű, hanem zenéjük is alaposan próbára tette a hallgatók idegeit: rock, free-jazz, kuplé, amerikai táncdal vegyült tűzoltó-zenekari hangzással és minősíthetetlen macskazenével.
1966-ban jelentették meg első lemezüket, a Freak Outot, amelyet a kritika egy része elátkozott, és a betiltását követelte, másik része viszont úgy értékelte, mint egy önmagával meghasonlott Amerika pontos kórkép-kollázsát. Az élő koncertek közönsége hasonlóan megoszlott: volt, aki kikérte magának a sok "disznólkodást", mások meg kifejezetten élvezték az olyan morbid happeningeket, mint amikor Zappa arra szólította fel a jelen lévő tengerészgyalogosokat, hogy szedjenek szét egy manökenbábut, mintha Vietnamban lennének...

Az 1968-as Uncle Meat kettős album eredetileg filmzenének készült, de a producerek megijedtek a Motherstől, az albumon viszont végérvényesen kiderült, hogy ezek a csúnya fiúk nagyon tudnak zenélni, és "hamis hangjaik" tele vannak ötlettel, humorral. FZ előtt semmi nem volt szent: jó kedvvel köszörülte a nyelvét az amerikai intézményeken, a tévék előtt vacsorázó kispolgárokon, a kockafejű militaristákon, a show-business bájgúnárjain, és az őket kísérő pillangókon, de leszedte a keresztvizet a divathippikről és a szalmaláng-lelkesedésű békeharcosokról is.

Fordulópont volt Zappa pályáján az 1969-ben készült Hot Rats album, amelyet elsőszülött fiának, Dweezilnek ajánlott és teljesen a jazz-rock jegyében készült. Mind a hat darabja remekmű, a legnépszerűbb közül a Willy The Pimp című nagy gitárszóló lett, amelyet barátja, Captain Beefheart énekelt, és a Peaches En Regalia, amelyet évtizedekkel később is műsorán tartott. Innentől kezdve párhuzamosan készítette kabaré-rock-operáit (a hollywoodi klisékbe oltott „zenekari napló”, a 200 Motels, amelyből szintén „nézhetetlen” film lett, The Grand Wazoo, Sheik Yerbouti, Joe's Garage), és "komolyabb" lemezeit (Wakajawaka, Orchestral Favourites, Sleep Dirt), amelyeket azért mindig megspékelt néhány gyalázatos zenei fintorral. (Kiadott egy nagylemezt összegyűjtött hallgatásairól is, amelyet a rajongók vettek, mint a cukrot, jóllehet címéhez "hifi" hűen egyetlen hang sem volt rajta.) Akadtak kifejezetten „slágergyanús” lemezei (persze a slágert is „zappásan) kell érteni, mint a Chunga’s Revenge (1970), a Transsylvania Boogie-val, az Apostrophe (1974) a címadó darabbal, amelyen Jack Bruce-szal játszik, a Zoot Allures (1976) a már-már kibírhatatlan női sikolyokkal illusztrált The Torture Never Stops-szal.

Ugyanakkor 3-4 órás koncertjein nagyszerű, szinte korlátlan zenei paletta bemutatásával lepte meg a közönséget. E sorok írója 1982. májusában részesülhetett ebben az örömben a párizsi Hyppodrome de Pantin sátorteteje alatt. Élő előadásainak hangulatát talán a Roxy and Elsewhere (1972) a Zappa in New York (1977), és a The Best Band You Ever Heard In Your Life (1991) adja vissza a legjobban. Ez utóbbi, amelyet utolsó, 1988-as turnéján vettek fel, arról vált nevezetessé, hogy saját darabjai közé beiktatott néhány világslágert (Ring of Fire, I Left My Heart In San Francisco), „reggae-sítette” a Led Zeppelin Stairway To Heavenjét, valamint Ravel Bolerójának zseniális átiratát. Közben még arra is maradt energiája, hogy „gitáriskola” lemezt készítsen Shut Up ’n’ Play Your Guitar (1981) címmel. A tripla albumhoz egy tanítványt kért fel, aki önként ajánlkozott a partitúrák megírásához. A nebulót Steve Vainek hívták...

ITT OLVASHATÓ

Frank Zappa BBC Documentary 1993