Szerző: Elegem van
2015.12.29.
Amikor Pálffy János gróf és Károlyi Sándor báró egymás markába csapva lezárták a már kifulladó Rákóczi-szabadságharcot, Magyarország mély, hosszú, gyógyító álomba merült. Szükség is volt erre a gyógyító alvásra, mert addig közel két évszázad telt háborúskodással, az országot török, német, magyar katonák, martalócok dúlták. Az elkövetkező évszázadban - a határ menti török utóharcokat leszámítva - viszont már nem volt háború az országon belül, a magyar vitézség Európa más harcterein mutatkozhatott meg. Ezt az alvást nem háborította csatazaj, segítette azonban a betelepített (katolikus) és megtűrt (evangélikus) német telepesek hajólapátjainak csobbanása, társzekereinek zörgése, az épülő falvak munkazaja. Ebből a mély álomból még a franciaországi változások sem tudták felébreszteni az országot, senki sem vetette vigyázó szemét Párizsra, a korban divatos szabadkőműves mozgalmat is egy udvari ügynöknek kellett "szerveznie", Napóleon eszetlenkedése sem érdekelt senkit. Messze németföldön azonban egy tudós rápillantott a térképre, és az ott látottakat furcsállta erősen. Mindenhol germánokat vagy szlávokat látott, csak egy helyen valami csuda népséget, amely nem volt sem germán, sem szláv. Le is vonta a következtetést amúgy tudós módra kifejtvén, hogy ez így nem maradhat, ez a furcsa ország vagy német tartomány lesz vagy orosz provincia. És ekkor az ország felébredt.
Nem azonnal ébredt fel. Már abból is két irányzat sarjadzott, hogy fel szabad-e ébreszteni egyáltalán az országot. Az óvatosabbak azt mondták, hogy nem, mert még kell az a gyógyító alvás, még nem elég erős ez az ország. Ráadásul ha mások is ébrednek, az nekünk rossz lehet. A bátrabbak szerint viszont ébredni kell, mert elmegy mellettünk a világ, és míg mi alszunk, mások lehagynak, kihasználnak minket.
Ekkor, ennek a magyarság számára szörnyű jóslatnak a cáfolatára született meg az ébresztőkből a magyar vátesz. Az a magyar vátesz, melynek két jellemzője van. Az egyik, hogy alapjaiban védekező jelleggel, a jóslat elhárítása érdekében szerveződött, a Zrínyi-féle: "Ne bántsd a magyart!" jelszó köré. A másik, hogy két ágra szakadt: egy politikusi és egy irodalmi vonulatra. A politikusok közötti magyar vátesz viszonylag ritka, mert kevés olyan politikus van, aki ujjait a kor ütőerére tevé, és megérti annak lüktetéseit. A reformkorban és a kiegyezés idején voltak ilyenek, aztán Trianon után néhány, az orosz provinciaként vegetálás alatt értelemszerűen csak hazaárulók ülhettek a ruszki szuronyokon, így a politikus magyar vátesz gyakorlatilag kihalt. Az irodalmi élet magyar váteszei mindig többen voltak, érzékenyen reagáltak, ha a magyarságot veszélyben érezték. Akkor is keményen felléptek, ha saját uralkodó osztályuk ostoba szűklátókörűsége jelentett veszélyt a nemzetre. Ez az irányzat az orosz megszállás idején sem szűnt meg, a népi baloldal álcájában, mint búvópatak élt tovább. A rendszerváltás - vagy mi a csoda - időszakában még erősen élt a magyarságért aggódó, a kor kihívásaira ordítva figyelmeztető magyar vátesz. Mivel azonban a politikusi magyar vátesz nem lehetett, az irodalmi ág merült el a politikában. Ez Bíró Zoltán, Csoóri Sándor, Lezsák Sándor és - legmarkánsabban - Csurka István politikában való megjelenésének ideje...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.