Szerző: Leia Organa
2015.12.19.
Elküldenek egy vérvételre – hiányzik az alvadás –, aztán várnunk kell, aztán egy doki felveszi az adataimat. Jól elbeszélgetünk arról, hogy a gyerek az élet értelme, és egy nő életének kiteljesítője, így nem szempont, hogy 38 éves vagyok, legyek túl ezen az egészen, aztán hat hónap múlva vágjunk bele újra. Támogató, ahogy beszél. Ja, és mellesleg este 6-ra kell majd visszajönnöm, mert a lamináliát akkor helyezik fel. Miért nem most? Itt vagyok. Mert ez az eljárás.
Az osztály, mint egy francia hotel a nyolcvanas évekből. Az étkezőben várunk, aztán felvétel, vicceskedő nővérke. Kérdezi, dohányzom-e, mondom, az utóbbi két hétben igen, de ne írja be. Amit a papírokból láttam, megértem – mondja. 158 centi, 50 kiló, a beteg fél a beavatkozástól, végeztünk.
A Pandával kettesben töltjük a napot, dolgokat intézünk, összebújunk. A nap vége felé olyan érzés, mintha én lennék hamupipőke, akinek éjfélre haza kell érnie a bálból. Vagy a haladékot kapott halálraítélt. De az nem én vagyok.
Visszavisz. Mikor a kapu előtt kiszállok az autóból, azt mondja, meg ne nézzem. Hirtelen nem tudok felelni. Miért? Mert ne! Ígérjem meg! Nem ígérhetem meg, látni szeretném. Úgyis ott leszel – mondom neki. Jó, de ne nézzem meg. Sírhatnékom támad. Mosolygok rá. Holnap várlak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.