AMIT NÉGY ÉV MEKI ALATT MEGTANULTAM

DINAMÓ MŰHELY
Szerző: Kate Norquay
2015.12.15.

A McDonald’s elviekben az a hely, ahol olyanokat foglalkoztatnak, akik más munkára nem alkalmasak. Feltűnt, hogy kezdő állásoknál nem vesznek fel olyanokat, mint akikkel én dolgoztam. Számos hátrányoshelyzetű, eltérő bőrszínű, elhízott kollégám volt, akik nem az elfogadottak alapján néztek ki, gyengébben beszélték a nyelvet, vagy csak túl fiatalok voltak. Ők voltak a lelkei a boltnak. A legjobb dolgozók ők voltak. Aztán megnéztem a Starbucksot. A nagyrészük pont olyan volt, mint én-jól kinéző, fehér, húszas évei elején, vékony és angolul jól beszélő. Ha fehér, húszas lány vagy, mindenki elítél, ha a Mekiben akarsz dolgozni. De nem hiszem, hogy ez vonatkozna mondjuk egy fogyatékos vagy egy középkorú bevándorlóra. Az ő barátaik nem kérdezik meg tőlük, hogy mikor lesz rendes állásuk. Mert ez az az állás, amit elvárnak tőlük. Ha azt hiszed, jobb vagy náluk, mert a kiskereskedelemben dolgozol, vagy aktákat tologatsz a recepción, tévedsz. Ez a hozzáállás undorítóbb, mint sült krumplit lapátolni. És én sem vagyok jobb, mint egy McDonald’s -dolgozó.

18 és 22 éves korom között négy évet dolgoztam egy McDonald’s étteremben. Vegyesen dolgoztam, azaz teljes- és részmunkaidőben is, a „jobb” álláslehetőségek végig kerültek. Nem kerültem feljebb a munkahelyi ranglétán, nem lettem manager, semmi jelentős eredménye nem volt ott létemnek.

Lényegében én voltam a sztereotípiákból ismert Meki-dolgozó: lusta, buta, kezdeményezésektől mentes. Az évek alatt számos alkalommal szembesültem a sztereotípiákkal. Ahogy lefagyott az arca barátaim szüleinek, mikor elmondtam, hol dolgozok. Vagy később a reakcióik: „Még mindig ott dolgozol?”, vagy: „Én sose tudnék egy olyan helyen dolgozni.” Vagy a bátorítások a barátaimtól, hogy egyszerűen csak ne jelenjek meg aznap a munkába. (Mert ugye úgyse igazi munka ez.)

ITT OLVASHATÓ