A MOZDULATLAN ÖRÖKMOZGÓ - TÍZ ÉVE HALT MEG EÖRSI ISTVÁN

KETTŐS MÉRCE BLOG
Szerző: Fehér Renátó
2015.12.26.

„A gyakorlat kérdése vigasztalanul nyitott marad:
sajnos van szabadság, van szabad akarat.”
(Petri György: Tévutak és zsákutcák)

 

„Elvek tekintetében a demokratikus ellenzék vezető képviselői mindig is különböztek egymástól, bár ilyen-amolyan formában mind a demokratikus szocializmus eszméi felől érkeztek a radikalizmushoz és a liberalizmushoz, illetve ezek különféle válfajaihoz” – írta 1989-ben Tamás Gáspár Miklós az Irányzatok az SZDSZ-ben című cikkében. Ugyanitt azt is kifejti, hogy közöttük is elérkezett a klasszikus európai politikai elkülönböződés ideje, kialakultak a balszárny és a jobbszárny csírái. Az SZDSZ balszárnyát úgy írja le, mint amely „súlyt fektet az egyenlőség követelésére, lényegesnek tartja a társadalmi igazságosság garanciáit, beépítené az államrendbe az intézményesített szociálpolitikát, rokonszenvez a szabad szakszervezetek széles körű társadalmi befolyásának elgondolásával, sokat tart a helyi önkormányzatok felől, nincs elvi kifogása a demokratikus társadalmi ellenőrzés alá helyezett állami („társadalmi”, „köz”-) tulajdonnal szemben, az újabb tulajdonformák között nem tagadja meg rokonszenvét a szövetkezeti és önigazgatási elképzelésektől, bár nem piacellenes és nem óhajtaná adminisztratív korlátozások kordájában tartani a magántőkét”. A szerző ebbe a csoportba sorolja például Solt Ottiliát és Kőszeg Ferencet. Az SZDSZ-jobboldalról azt állapítja meg, hogy „egyértelműen piacbarát. (…) köntörfalazás nélkül a reprivatizálást tartja célravezető megoldásnak, bár az autonóm tulajdonformák szövetkezeti változata ellen sincs kifogása. Mivel a jobbszárny szabadelvű, ezért igen élesen antietatista, tervezésellenes és antidirigista. Éppen ezért még a szociálpolitikát sem óhajtaná az állam kezébe adni. A szabadelvű-konzervatív szárny ellenzi a szakszervezetek és a helyi önkormányzatok túlzott hatalmát.” A szerző idesorolja például Göncz Árpádot és önmagát. Centristaként Mécs Imrét, Radnóti Sándort, Vásárhelyi Miklóst nevesíti. Cikke legvégén pedig idézi Eörsi Istvánt, aki felvetette az SZDSZ-ből való kiválásának lehetőségét is, ha annak programjából hiányozni fognak a szocialista gondolatvilág elemei. Ez alapján állítható, hogy Tamás Gáspár Miklós az SZDSZ-baloldalához sorolta Eörsi Istvánt is.

Érdemes első kézből szemügyre venni Eörsi álláspontját. A Szabad Demokraták című lap, melynek 1989/3-as számában jelent meg a fentebbi Tamás Gáspár Miklós-szöveg, a 4-5. számban közli Eörsi István Harmadik út vagy harmadik helyzet? című írását, amelyben épp az SZDSZ-programmal kapcsolatos fenntartásainak ad hangot: „Ha a szocializmus nagy ígérete utópia, márpedig a programban ez áll, akkor nem vallhatjuk elődünknek Nagy Imrét, Donáth Ferencet, de Bibó Istvánt és Kéthly Annát sem. Életük legfontosabb periódusában mind a négyüket a demokrácia és a szocializmus értékeinek összeegyeztetésére irányuló vágy vezette.” A Szabad Demokraták következő száma pedig az SZDSZ közgyűlést megnyitó Eörsi-beszédet  közli: ha „a szocialista gondolatkincs egészét eleve utópiának minősítjük, akkor először is le kell mondanunk azokról a dolgozó tömegekről, amelyeket nem lelkesít a magánkapitalizmus mint egyedüli perspektíva.” Dolgozó tömegek – nem tudom, nem adatoltam, de gyanítom, hogy ez a megfogalmazás, ahogy ma is, úgy 1989-ben is gúnyolódó derültséget keltett azok körében, akik saját hiúságuk és/vagy fölényük miatt áhították az új, meghódításra váró világrendben az intellektuális és/vagy üzleti lépéselőnyt. (Távoli zárójel: ugyanezt a malíciózus, öntelt gesztusrendszert alkalmazza az elmúlt hetekben Donald Trump és – igen, igen – Hillary Clinton kampánygépezete is Bernie Sanders demokrata jelölt ellen (már ha fordítanak rá figyelmet egyáltalán), mert az azt mondja magáról: demokratikus szocialista. És ez nonszensz, tudniillik.)

Eltelik már egy évtized is a rendszerváltás óta, amikor Eörsi megírja A demokratikus ellenzék és a kapitalizmus című cikkét, amely így indul: „nem emlékszem életemnek egyetlen olyan napjára sem, amikor azzal ébredtem volna, hogy szívemben vonzalom bimbózik a kapitalista világrend iránt”. Ahogy azt fentebb már igyekeztem világossá tenni: Eörsi szándékai a rendszerváltáskor a piacgazdaság valamiféle plebejusabb változatára mutattak. Itt, az ezredfordulón aztán a következőket mondja: „Ezt a jogosult és mégis illuzórikus óhajt variáltam kifulladásig 1989 és 1991 között (…) Engem elsősorban nem a pluralizmus és a szabadság, a joguralom és a konstitucionalizmus állított a magántulajdonú piacgazdaság oldalára, hanem a kudarc: nem találtam működőképes alternatívát, mégpedig olyat, amelyet az előbb említett értékekkel egyenlő mértékben hat át a szociális felelősség”. (Itt tartok a gondolatmenetben, amikor elolvasom Kis János Eörsi hiánya című 2015. október 16-ai írását az Élet és Irodalomból, és leszek kénytelen úgy definiálni ezt az egész mostani tapogatózásomat, mint Kis szövegének lábjegyzetét.)

Eörsi István kudarcnak mondja tehát, hogy végül kénytelen volt beletörődni a térség számára rendeleti úton felkínált kapitalizmusba, amelynek ráadásul aztán itt, Ká-Európában mohó, korrupt, szociálisan érzéketlen változata jött létre. Valóban kudarc ez, az elmúlt húsz vagy ki tudja hány évünk kudarca. Bukásunk története. Biológiai optimizmus (copyright Eörsi István) ide vagy oda, ennél kevés élesebb példáját láttam a baloldali melankóliának.

Noha miközben az látszik, hogy Eörsi „balra áll attól, ami lehetséges”, hiszen „1989-ben a magántulajdonon alapuló piacgazdaságnak térségünkben nem volt, és ma [mármint 2000-ben] sincs alternatívája”, addig nem azon igyekszik, hogy negativisztikus nyugalomban élvezze önmagát, ahogy az a benjamini melankólia jellemzésében áll. „viszolygok attól a közkeletű nézettől, mely szerint a romantikus tévhiedelmekkel szakít, aki felhagy a kapitalizmus bírálatával (…) aki lemond bírálatáról, és még e rendben belül sem keres humánusabb alternatívákat, az magáról a kritikai szemléletről mond le”. És míg a tucatliberális, a prokapitalista kritikátlanság a szolidaritást teszi zárójelbe, ami tarthatatlan, addig szúrja Eörsi szemét az is, ha a szociális igazságtalanságok miatt érzett indokolt kétségbeesés a pluralizmus és a szabadságjogok iránti érzéketlenséghez vezet. Mert az mára közhely talán, hogy a demokrácia iránti lelkesedésen és az egykorvolt ’89-es jogállam iránti hűségen a legnagyobb lyukat az ütötte, hogy míg a szabadság noha igéző, de nem kézzelfogható, addig az ennivaló jobb esetben az lenne. Hogy az emberi jogok úri huncutság, ha nincs az asztalon kenyér. És hogy ez a két dolog kijátszható lett egymás ellen. Bukásunk története...

ITT OLVASHATÓ

Ráadás:

Eörsi István: A harmonikus élet receptje

Ha bánt valami,
szedj mélyről a tálból,
szedj még egyszer és menj,
légy máshol.

 

Tisztára törölt
szemüvegedet vedd le.
Megbékélt szemmel nézz
elhülyülő szemekbe.

Elviselhető lesz
az elviselhetetlen,
de nem lehetséges,
ami lehetetlen.

Mi elfogadhatatlan,
– mert a szív belefásul –
azt ne fogadd el, sőt
ne is vedd tudomásul.

Eörsi István

Eörsi István, 1956–57

Korpás Éva & Malek Andrea - Az ördögfióka és a tündér

Petri György: Összegyűjtött versek