Szerző: yankari
Szombat.
Nekem már egyforma, éppen olyan mint a kedd. Vagy a szerda. Annyiban ugyan más, hogy ilyenkor fel kell pörögni, mit kell még vennem a hétvégi ebédhez.
Mert hét végén jönnek a gyerekek ebédre. Az egyik gyerek és a párja, mert a másik gyerek már nyolc éve nem jön hétvégén. Csak a nagy ünnepnapokra. Messze él. Nyugaton. A megélhetésben.
Talán.
Kisvárosnak hívják azt a települést ahol élek, amikor ide kiköltöztem nagyon régen az Astoria környékéről, még falunak hívták. Ma már városnak.
Állok a Fő utca zebrája előtt, a lámpás kereszteződésnél, férjemmel és a két yorkimmal. Nem szeretem kör ez, ha a kutyák sétáltatását összekötjük a vásárlással, de néha elkerülhetetlen, ha hiányzik valami még a vasárnapi ebédhez.
Kutyáim megértik.
Ahogy állunk a járda szélén, egy fiatal férfi lép közel és meggyőző mosollyal az arcán azt mondja, használjuk ki a várakozás perceit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.