Szerző: L. Ritók Nóra
A legelkeserítőbb számomra, mikor képtelenség megállítani a lejtőn valakit, aki az orrom előtt kezdett lecsúszni. Felnőtteknél is nehéz ez, mert az, hogy az ő döntése, az ő felelőssége, ez könnyen kimondható, ám mikor az ember látja az okokat, a tudást, a képességet, mondjuk inkább úgy, az életutat, akkor változik a vélemény a felelősséget illetően.De amikor gyerekként kapcsolódik hozzánk valaki, és úgy vesz rossz fordulatot az élete, mire felnő, minden figyelmünk, segítségnyújtásunk ellenére, akkor az nagyon elkeserítő.
Sok ilyen eset van körülöttünk. Azt hiszem, ezt bírom a legnehezebb. Újra és újra végigviszem magamban a pontokat, ahol lehetett volna befolyásolni, másként alakítani az életét, és rájövök, vannak olyan problémahalmozódások, amelyeknek megoldásához még egy ilyen segítő tevékenység is kevés, mint a mienk. Mert ehhez egy, szinte állandó jelenlét kellene, újratervezni az egész életét, folyamatosan jelen lenni benne, megakadályozni a negatívumuk eluralkodását. De ez iszonyú energia, idő..
Talán ezeknél a legnehezebb problémáknál tényleg a közegből való kiszakítás segítene. De ez több ok miatt nem megy. Egyrészt, mert az ember nem látja a végét, és abban a hitben van, hogy a munkájának a hatása elég erős lesz a visszatartásra.
ITT OLVASHATÓ !
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.