Ezekben a napokban, hetekben szűkebb hazámban, Kanadában, de az euro-atlanti világ számos országában is megemlékeznek a második világháború hőseiről, mártírjairól, áldozatairól.
„Kizökkent az idő, óh kárhozat, hogy én születtem helyretolni azt!” – kiált föl kétségbeesetten Hamlet, amikor rádöbben, hogy „múlni hágy időt és szenvedélyt” „nem lendítve semmit”. Mintha Shakespeare előre látta volna a 20. század derekán élt európai és amerikai politikusok tehetetlenségét, akik késlekedtek, amikor a Pokol támadásba lendült, és már csak 52 millió halál árán voltak képesek helyretolni a kizökkent időt.
Két éve írtam az újjáéledő Horthy kultuszról (megjelent az Amerikai Népszavában), és azóta csak romlott a helyzet. Az elmékben nem gyúlt világosság, derék magyar barátaim sokasága – köztük igen sok zsidó – hiszi még most is, hogy az a Horthy Miklós, akinek kezén minimum hétmillió ember vére szárad az ötvenkétmillióból, snájdig úriember volt, afféle anglomán gentleman, majdhogynem zsidóbarát, aki nem tehetett semmiről, és úgy csöppent bele félmillió zsidónak tekintett magyar állampolgár Auschwitzba vonatoztatásába, mint a légy a tejbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.