FACEBOOKSzerző: BRUCK GÁBOR2026.09.07.
Van ez a furcsa emberi szokás: mindenkinek, mindig, mindenről van véleménye. Többnyire azonnal és hangosan.
Polgár Judit és Unger Anna kapcsán két napra elszabadult a pesti gépezet. Ezrével jöttek a vélemények:
„Ezek ugyanazok. Minden marad a régiben. Nem lesz itt semmiféle rendszerváltás…”
Két név, két döntés elég volt ahhoz, hogy néhány óra alatt elkészüljön az ország új és lehangoló jövője. Az ember nézi ilyenkor ezt a nagy, izzó véleménygyárat, és arra gondol: talán nem minden gondolat, amely átfut a fejünkön, érdemel mikrofont.
És még valami. Mintha azt is elvárnánk, hogy a személyes véleményünk valamilyen módon hasson a politikai döntésekre. Többnyire nem hat, szerencsére.
De miért kell nekünk ennyire gyorsan véleményezni?
Mert az ember rosszul viseli a bizonytalanságot. Sokszor a „még nem tudom” volna a korrekt válasz, csakhogy nyitva hagyja a világot. Azonban egy határozott vélemény lezárja. Rend lesz tőle a fejünkben, akkor is, ha a rend hamis.
Ezért olyan megnyugtató gyorsan eldönteni, hogy Unger Anna jó vagy rossz választás, és ebből mi következik az ország jövőjére.
Az értelmiségnek van még egy külön baja. Aki jól bánik a szavakkal, könnyen elhiszi, hogy jól is érti azt, amiről beszél. Pedig három egészen különböző képességről van szó:
jól tud beszélni valamiről;
valóban érti;
képes hatni is rá.
A három nem ugyanaz.
Sőt, az intelligencia sem feltétlenül szabadít meg az elfogultságtól. Néha csak jobb ügyvédet ad a gondolat mellé. A tapsot pedig könnyű összekeverni az igazsággal. A lájkot a befolyással.
A közösségi média pontosan ezt a tévedést jutalmazza. Aki azt mondja, „még nem tudom”, teljesen érdektelen. Aki az esemény után tíz perccel már pontosan tudja, ki a hülye, ki az áruló és mi lesz az országgal, annak mindig lesz közönsége.
És itt jön még egy rossz hír.
Philip Tetlock évtizedeken át vizsgálta szakértők előrejelzéseit. Az egyik fontos tanulsága az volt, hogy még a szakértők is hajlamosak túlbecsülni, mennyire értik a helyzetet és mennyire képesek megjósolni, mi következik belőle. Vagyis nemcsak túl gyorsan alkotunk véleményt.
De azt túl könnyen el is hisszük.
Mit lehet tenni, ha az ember nem szeretne ostobább lenni a szükségesnél?
Az egyik leghasznosabb mondat, amit valaha olvastam, egy könyv címe: Ne higgy el mindent, amit gondolsz.
Elsőre úgy hangzik, mint egy ügyes önsegítő könyv címe. Pedig több mint kétezer évnyi emberismeret fér el benne. Az ember nagyon régen felismerte: attól, hogy egy gondolat megjelenik a fejünkben, még nem válik igazzá.
A sztoikus azt mondaná: megérkezett egy benyomás. Rendben. De ne adj neki azonnal jóváhagyást.
A buddhista: jött egy gondolat. Ahogy jött, el is fog menni. Vedd észre, de ne kapaszkodj bele.
A korai keresztény szerzetesek is figyelték a felbukkanó gondolatokat. Nem az volt a kérdés, hogy megérkeznek-e, hanem hogy szóba állsz-e velük.
A zsidó hagyomány pedig arra figyelmeztet: mielőtt ítélsz, próbáld megérteni a másik oldalt is. A gondolat érkezhet magától. Az ítélet már a te felelősséged.
Más korok, más vallások, más nyelv, de a megfigyelés ugyanaz: ami megszólal a fejedben, az még nem feltétlenül az igazság.
Joseph Nguyen nem fedezett fel valami egészen újat. Ezt a régi tudást sűrítette egyetlen mai, világos mondatba: Ne higgy el mindent, amit gondolsz.
Ez nem azt jelenti, hogy ne legyen véleményünk. Csak hagyjunk egy kis távolságot aközött, amit gondolunk, és aközött, amit igazságnak nevezünk. Lehet, hogy Unger Anna kiváló választás. Lehet, hogy nem az. Lehet, hogy Polgár Judit hiánya nagy veszteség. Lehet, hogy néhány év múlva ennek semmi jelentősége nem lesz.
Most még nem tudjuk. És néha ez a legintelligensebb vélemény.
