FACEBOOKSzerző: GÁBOR GYÖRGY2026.06.03.
A 444 mai cikke szerint az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen forronganak az oktatók: a tudományos autonómia helyreállítását követelik, miután az elmúlt években az egyházi fenntartó és a politikai akarat egyre mélyebben belenyúlt az intézmény életébe. A történet egyik legsúlyosabb szála Takaró Mihály megjelenése az egyetemen. Orbán Viktor tanácsadója, a Nemzeti Alaptanterv irodalmi részének egyik ideológiai átalakítója a cikk szerint Egerben is eligazítást tartott arról, kiket kellene háttérbe szorítani, kiket kellene előtérbe tolni, s milyen szerzők férnek bele az általa elképzelt „nemzeti” irodalomba. Radnóti, Molnár Ferenc, a Nyugat, Kosztolányi, Kertész Imre, Spiró, Petri – mindaz, ami a modern magyar irodalom szellemi gerincéhez tartozik, Takaró szemében gyanús, idegen és leválasztandó.
Takaró Mihály ebben a történetben inkább tünet, régóta ismert jelenség. Beszédmódja, irodalomfelfogása, zsidózó reflexei, kánonromboló antiszemita indulatai évek óta nyilvánosak.
A botrány igazi mélysége abban áll: miért kellett 2026. április 12-éig várni ahhoz, hogy mindez egyszerre kimondható legyen? Miért csak a politikai széljárás megváltozása után kezd el fájni az egyetemi autonómia hiánya? Miért akkor válik botránnyá az, ami szakmailag addig is botrány volt? Miért akkor kezd zavarni a zsidózás, amikor már nem biztos, hogy a zsidózó mögött ott áll az állam teljes súlya, kitüntetéseivel, minisztériumi hátszelével, tantervi befolyásával és a Karmelita árnyékával?
Takaróval szemben az antiszemitizmus vádja persze önmagában is súlyos. De van itt egy másik, talán még kegyetlenebb tény: Takaró szakmailag egyszerűen értékelhetetlen. Irodalomról úgy beszél, mintha az irodalomtörténész nem műveket olvasna, hanem anyakönyveket lapozgatna. A versben nem a nyelvet, a formát, a hagyományhoz való viszonyt keresi, hanem a szerző eredetét. A regényben ideológiai fertőzésveszélyt lát, a folyóiratban ellenséges gócot. Ez valamiféle portaszolgálat a képzeletbeli nemzeti határon.
Lehet vitatni a kánont. Sőt: kell is. Lehet újraolvasni Herczeg Ferencet, lehet több figyelmet kérni kevésbé ismert szerzőknek, lehet vitatkozni a Nyugat örökségével, a modernség esztétikai és politikai következményeivel. A kánon nem szentély, hanem vita tárgya. Csakhogy Takaró nem vitatja a kánont, hanem faji-ideológiai szűrőn engedi át. Nem azt kérdezi, mi a mű, hanem azt, ki volt a szerző. Nem azt elemzi, hogyan működik egy szöveg, hanem azt, hogyan lehet a szerzőt a „nem elég magyar” kategóriájába lökni.
Radnóti Miklóst „zsidó íróként” leválasztani a magyar költészetről nemcsak erkölcsi gyalázat, hanem szakmai képtelenség. Radnóti a 20. századi magyar líra egyik legnagyobb alakja. Magyar nyelven teremtett olyan költői világot, amelyben antik formafegyelem, bibliai emlékezet, személyes szenvedéstörténet és történelmi apokalipszis kapcsolódik össze. Aki Radnótit származási alapon próbálja kivonni a magyar költészetből, az nem Radnótiról mond érdemit, hanem saját olvasási képességének határait rajzolja körül.
Molnár Ferenc esete ugyanilyen beszédes. A Pál utcai fiúk a magyar próza egyik világszerte méltán ismert teljesítménye (véleményem szerint a XX. századi magyar regényirodalom egyik legkiválóbb darabja), Európa sok országában ma is olvasott, fordított, kötelező olvasmány. A grund, Nemecsek, Boka, a becsület és az árulás gyermeki tragédiája a magyar irodalmi emlékezet meghatározó része. Ezt származási alapon kétségbe vonni olyan, mintha valaki Beethoven hegedűversenyét vámvizsgálatnak vetné alá: van-e a hegedűtestben tiltott áru, idegen anyag, esetleg nemzetietlen hangjegy.
A Nyugat lebecsülése pedig már a szakmai komikum tartománya volna, ha nem volna intézményi következménye. A Nyugat a modern magyar irodalom egyik legfontosabb intézményes, nyelvi, poétikai és kulturális fordulópontja. Sajtótörténeti műhely, esztétikai laboratórium, nemzedéki találkozóhely, vitatér, fordítói közeg, kritikai fórum. Ady, Babits, Kosztolányi, Móricz, Kaffka, Tóth Árpád, Füst Milán, Karinthy, Krúdy – a magyar irodalom modern átalakulásának eleven közege. Aki mindezt nem érzékeli, az a magyar irodalomhoz leginkább felügyeleti viszonyban áll: nem olvassa, hanem ellenőrzi.
Éppen ezért volna fontos végre a megfelelő mondatot kimondani: Takaró Mihály ügye szakmai botrányként kezdődik. A politikai botrány abból lett, hogy a szakmai botrányt az állam felemelte, kitüntette, tantervvé alakította, minisztériumi szándékkal társította, majd egyetemekre küldte. A jelentéktelenséget tekintéllyé avatta, a rögeszmét reformnak nevezte, a zsidózó kánonrombolást nemzetstratégiai irodalompolitikaként tálalta.
És itt válik igazán súlyossá az egri történet. Az autonómia elvesztése soha nem azzal kezdődik, hogy valaki lánccal lezárja az egyetem kapuját. Sokkal elegánsabban történik. Fenntartói jóváhagyás, előzetes egyeztetés, tantervi pilot, minőségbiztosítás, nemzeti szempont, köznevelési illeszkedés, szellemiségi elvárás. A végén pedig a tanszék már nem arról dönt, mit tart szakmailag megalapozottnak, hanem arról, mit mer még kimondani.
Az egyetem autonómiája nem ünnepi formula rektori beszédekben. Az autonómia azt jelenti,
hogy irodalomtörténeti kérdésben irodalomtörténészek döntenek, történeti kérdésben történészek, minden tudományos kérdésben az adott tudomány képviselői. Vagyis nem politikai tanácsadók, nem minisztériumi megbízottak, nem ideológiai komisszárok, nem a nemzeti lélek hivatásos felcserei.
A történelmi tanulság régi és elég komor. A hatalom először mindig segíteni akar. Megújít, korszerűsít, rendet tesz, visszaadja az „igazi értékeket”, megszabadít az idegen hatásoktól. Aztán megjelennek azok, akik tantervet írnak, vizsgákra ülnének be, szerzőket purgálnának ki, neveket ellenőriznének. A folyamat végén megmaradnak az épületek, a tanszéknevek, a pecsétek, az oklevelek, ám az egyetem szelleme közben elköltözik.
Nem véletlen, hogy az európai egyetem története tele van autonómiaharcokkal. Párizsban a 13. században a püspöki és királyi beavatkozások, az arisztotelészi tanok tiltásai, majd Tempier 1277-es elítélései nem puszta tantervi korrekciók voltak: azt jelezték, hogy a tudás rendje fölött ki akar rendelkezni. Amikor a középkori egyetemek mesterei és diákjai kivonultak, sztrájkoltak, más városba mentek, nem kényelmi okból tették. Azt védték, amitől az egyetem egyetem: a tanítás és a gondolkodás saját illetékességét.
Ezért kellene most az egri lázadásnak óvatos önvizsgálattal is járnia. Takaró Mihályt valaki beengedte. Valaki meghívta. Valaki végighallgatta. Valaki elfogadta, hogy az irodalomról ilyen hangon, ilyen szinten, ilyen következményekkel lehessen beszélni. A kérdés az, hogy az intézmények képesek-e kimondani: nemcsak az autonómiát vették el tőlük, hanem közben ők maguk is hozzászoktak az autonómia nélküli élethez. És ez a hozzászokás a legveszélyesebb. Az elnyomást lehet gyűlölni, a megszokást viszont az ember sokszor már saját természetének hiszi.
A legkellemetlenebb kérdés tehát így hangzik: ha nincs április 12., Takaró Mihály ma is zavartalanul fénylene a magyar oktatáspolitika égboltján? Továbbra is tanácsadóként, tantervformálóként, kitüntetett szaktekintélyként járná az országot? Továbbra is komolyan vennék azt az embert, aki az irodalom helyére etnikai ítélkezést, az olvasás helyére ideológiai szaglászást, a szakmai viták helyére nemzeti eredetvizsgálatot állít?
A válasz fájdalmasan valószínű: igen.
A történelmi tanulság tehát nem csupán az, hogy óvakodni kell az antiszemitizmustól. Ez magától értetődő volna, ha a magát kereszténynek, nemzetinek és európainak nevező közéletben még volna bármi szégyenérzet. A mélyebb tanulság az, hogy a szakmai autonómiát akkor kell védeni, amikor még politikailag kockázatos. A császár meztelenségét akkor kell kimondani, amikor még nála van a ruhatár kulcsa. A tudomány szabadságát akkor kell komolyan venni, amikor a hatalom emberei még osztogathatnak pályázati pénzt, dékáni megbízást, rektori jóváhagyást, állami kitüntetést.
Az autonómia próbája mindig akkor van, amikor a hallgatás kényelmesebb, a megszólalás kellemetlen, a szakmai ítéletnek ára lehet, s a Takaró-féle figurák még nem nevetséges maradványoknak, hanem hatalmi megbízottaknak látszanak.
Most tehát nemcsak azt kellene megkérdezni, mit keresett Takaró Mihály az egri egyetemen. Azt is: ki hívta meg? Ki engedte be? Ki ült végig egy ilyen előadást? Ki gondolta úgy, hogy majd elmúlik? Ki hitte azt, hogy a szakmai méltóság megőrizhető konfliktus nélkül? Ki fogadta el, hogy az irodalmat többé nem olvasni kell, hanem nemzetpolitikai célra osztályozni? És persze azt is: mit keresett ott a hallgatás?
Most pedig, amikor az intézmények lázadni kezdenek, jó volna, ha a lázadás nem merülne ki abban, hogy a tegnapi alkalmazkodók ma már bátrabb hangon beszélnek. A valódi lázadás az volna, ha az egyetemek újra megtanulnák: a tudományos szabadság nem politikai szezontermék, nem választási eredményhez kötött lelkiállapot, hanem az egyetem lényege.
A tanterveket át lehet írni, az autonómiát jogilag újra lehet szabályozni, a szakmai tekintélyt talán helyre lehet állítani. Egy dolgot azonban nem lehet többé visszamenőleg megmenteni: azt a hallgatást, amely ma már úgy mentegetné magát, hogy „ezt akkor is tudtuk”. Tudták. Éppen ez a baj.
ITT OLVASHATÓ
