FACEBOOKSzerző: GÁBOR GYÖRGY2026.11.03.
Ókovács Szilveszternek, a Magyar Állami Operaház frissen menesztett főigazgatójának sikerült megmentenie 1956 szellemét Dmitrij Sosztakovics zenéjétől. A művelethez egészen különleges zenetörténeti felismerésre volt szüksége: Sosztakovics kommunista volt, ráadásul a szovjet rendszerben „hullámvasutazott”. Ókovács saját elbeszélése szerint figyelmeztette Magyar Pétert, hogy az október 23-i ünnepi műsorban Sosztakovics és Hacsaturján szerepeltetése politikai támadásokra adhat alkalmat. A két zeneszerző művei végül kikerültek a programból. Ókovács ezt most, menesztése után, saját érdemeként idézte fel.
Igazán szubtilis zeneesztétikai megfigyelés. Körülbelül annyi köze van Sosztakovics zenéjének megértéséhez, mintha Bach műveit azzal intéznénk el, hogy lutheránus volt, Mozartét azzal, hogy szabadkőműves, Wagnerét pedig azzal, hogy antiszemita.
Ha Ókovács annyit mond, hogy az 1956-os megemlékezéshez más zeneművet tart alkalmasabbnak, egyetlen szavam sem volna. Egy ünnepi műsor összeállítása művészi döntés, amelyről lehet vitatkozni. Kodályt, Bartókot, Lisztet vagy más magyar szerzőket előnyben részesíteni az évfordulón tökéletesen védhető elképzelés. Ám a huszadik század zenetörténetének egyik legmeghatározóbb alakját politikai címkézéssel eltávolíttatni a műsorból, ráadásul olyan történelmi tájékozatlansággal, amely már önmagában is figyelemre méltó teljesítmény, egészen más természetű vállalkozás.
Sosztakovics ugyanis valóban hullámvasutazott a sztálinizmus idején. Csakhogy a hullámvasút pályáját Sztálin és a szovjet kultúrpolitika építette, a szerelvényt ők irányították, a zeneszerző pedig abban reménykedett, hogy a következő kanyar után még életben lesz. Ókovács metaforájának legfőbb fogyatékossága, hogy az üldözött ember kiszolgáltatottságából valamiféle önkéntes politikai kalandot csinál.
1936 januárjában a Pravda Zene helyett zűrzavar címmel támadta meg Sosztakovics Kisvárosi Lady Macbeth című operáját. A cikk a sztálini kultúrpolitika ítélete volt, amely egyetlen pillanat alatt fenyegetetté tette az addig ünnepelt zeneszerző egzisztenciáját. A negyedik szimfónia bemutatóját a politikai nyomás légkörében visszavonták; a mű csak 1961-ben hangozhatott el először. 1937-ben az ötödik szimfónia sikere jelentette a visszatérés lehetőségét, ám a hivatalos ünneplés mögött továbbra is ott állt a fenyegetés. A sztálini terror éveiben Sosztakovics közvetlen környezetéből is emberek tűntek el. 1948-ban, Zsdanov kulturális hadjáratának idején ismét megbélyegezték, formalizmussal vádolták, műveinek előadását korlátozták, tanári állásait elveszítette, nyilvános önkritikára kényszerítették. Első hegedűversenyét évekig nem mutathatta be, ahogy a Zsidó népköltészetből című dalciklusának nyilvános bemutatásával is várnia kellett. 1949-ben pedig azzal a különös helyzettel szembesült, hogy a Szovjetunió képviseletében kellett Amerikába utaznia, miközben odahaza műveinek egy részét tiltották.
Ez volna a hullámvasutazás?
A szovjet rendszer valóban kitüntette és propagandacélokra használta fel Sosztakovicsot. A zeneszerző valóban vállalt hivatalos szerepeket, és 1960-ban belépett a kommunista pártba. Ennek körülményeiről, a kényszer és az alkalmazkodás arányáról a mai napig folyik a zenetörténeti vita. De aki a sztálinizmus évtizedeinek történetét ismeri, annak talán nem kell külön elmagyarázni, milyen természetű szabadságot élvezett az, akinek a sorsáról a diktatúra legfelső vezetése döntött. Sosztakovics életben akart maradni, alkotni akart, és meg akarta óvni a családját. Eközben a huszadik század egyik legjelentősebb zenei életművét hozta létre.
Tizenöt szimfóniát, tizenöt vonósnégyest, operákat, baletteket, versenyműveket, zongoraműveket, dalciklusokat, kamarazenét és filmzenék sokaságát komponálta. A jazz és a korabeli könnyűzene világa is foglalkoztatta; jazz-szvitjei, tánczenéi, színpadi és filmkompozíciói különösen jól mutatják rendkívüli műfaji érzékenységét. A filmzenét soha nem tekintette méltatlan mellékfoglalkozásnak. Hatása a filmzene későbbi mestereinek munkásságában is felismerhető, köztük az olasz Nino Rotáéban, Fellini és Coppola zseniális zeneszerzőjéében, akinek – többek között – a Keresztapa, a Nyolc és fél és az Amarcord zenéjét köszönhetjük.
Sosztakovics életművének egyik legfontosabb kérdése éppen az, miként szólalhat meg a személyes igazság egy olyan politikai rendszerben, amely még a zenei hangokat is ideológiai ellenőrzés alá kívánta vonni. Az ötödik szimfónia ünnepélyessége és tragikus feszültsége, a nyolcadik vonósnégyes önéletrajzi utalásai, a groteszk és az irónia állandó jelenléte mind olyan esztétikai problémák, amelyekhez a „kommunista” szó semmiféle értelmezési kulcsot nem kínál. A tizenharmadik szimfónia Babij Jar tétele pedig Jevgenyij Jevtusenko versének megzenésítésével a zsidók tömeges meggyilkolásának emlékét és az antiszemitizmus kérdését emelte a szovjet nyilvánosság elé, kiváltva a hatalom dühödt rosszallását.
És ha már 1956-ról beszélünk: Sosztakovics tizenegyedik szimfóniája, amely Az 1905-ös év címet viseli, 1957-ben született, és az orosz forradalom előzményeit idézi fel. A mű és az 1956-os magyar forradalom lehetséges kapcsolatáról a zenetörténeti irodalomban külön értelmezési hagyomány alakult ki. A kérdés vitatott, de már a felvetése is mutatja, milyen összetett történeti jelentéseket hordozhat egy zenemű. Mennyivel egyszerűbb mindezt egyetlen politikai jelzővel helyettesíteni!
Persze a zeneművek politikai címkézésének is megvan a maga hagyománya. A szovjet kultúrpolitika éppen ebben jeleskedett: előbb megállapította az alkotó ideológiai besorolását, majd annak alapján döntött a mű értékéről és előadhatóságáról.
Különös történelmi irónia, amikor valaki a sztálinizmus elleni fellépés jegyében éppen a sztálinista kultúrpolitika egyik legjellegzetesebb értelmezési módszeréhez nyúl vissza.
És a történet itt válik igazán szórakoztatóvá. Sosztakovics Ókovács szerint hullámvasutazott a szovjet rendszerben. Ókovács viszont a NER hosszú évei alatt szemmel láthatóan nem a hullámvasutat választotta. Ő a szellemvasúttal robogott egyenesen Orbán Viktor politikai hátsó felébe. Ott legalább a pálya iránya hosszú időn át kiszámíthatónak bizonyult.
És ez már túlmutat Ókovács személyén. A NER egyik legsúlyosabb kulturális következményének tartom azt a szellemi leépülést, amelyben a politikai hűség lassanként a szakmai ítélőképesség helyére lépett. A történelmi ismereteket politikai reflexek, az esztétikai mérlegelést ideológiai címkék, a gondolkodást pedig az aktuális hatalom elvárásainak való megfelelés helyettesítette. A NER okozta teljes elhülyülés különösen látványos, amikor egy művészeti intézmény vezetője a huszadik század egyik legnagyobb zeneszerzőjének életművét egy pártpolitikai besorolással véli elintézhetőnek.
És mindez a Magyar Állami Operaház egykori főigazgatójától hangzik el. Attól az intézménytől, amelynek történetében Gustav Mahler, Nikisch Artúr, Otto Klemperer, Sergio Failoni, Fricsay Ferenc és Ferencsik János neve szerepel, amelynek élén Bánffy Miklós és Tóth Aladár állt. Micsoda történelmi névsor! És micsoda kulturális távolság választja el ezt a hagyományt attól a szemlélettől, amely Sosztakovicsot a kommunista párttagságával kívánja zenetörténetileg azonosítani!
A Magyar Állami Operaház egykori vezetőinek sorában Ókovács neve is ott lesz. A névsorba való bekerüléshez ugyanis elegendő a kinevezés. A szellemi örökséghez való felnövéshez ennél valamivel több szükségeltetik.
Sosztakovics zenéje túlélte Sztálint, Zsdanovot és a szovjet kultúrpolitika valamennyi ítészét. Aligha kell tehát aggódnunk amiatt, hogy a NER udvari kultúrcsendőreinek utólag kiállított politikai bizonyítványai különösebb kárt tehetnének benne. A zenetörténet ugyanis Sosztakovicsot már régen elhelyezte a maga panteonjában. Ókovácsnak legfeljebb a kijáratnál jut hely, a ruhatár közelében.
Ha pedig már szóba került a hullámvasutazás: a politikai vidámparkban egyszer minden menet véget ér. A szellemvasútból kiszállva azonban kínos felismerés várhat az utasra: amit ő történelmi magaslatnak hitt, az mindössze a hatalom hátsó fertálya volt.
