FACEBOOKSzerző: GÁBOR GYÖRGY2026.08.29.
Az ország egyik legsúlyosabb, hosszú idő óta megoldatlan problémája a véleménynyilvánításhoz, a diszkusszióhoz és általában a vitához való viszonyunk. Pontosabban az, hogy többnyire nem tudunk mit kezdeni az eltérő véleménnyel. Nem megérteni vagy megcáfolni akarjuk, hanem elhallgattatni; nem az érveit vizsgáljuk, hanem megfogalmazójának személyét, szándékait és állítólagos érdekeit kutatjuk; nem azt kérdezzük, igaz-e, amit mond, hanem azt, hogy kinek a megbízásából, melyik oldal szolgálatában és milyen hátsó szándékkal mondja.
Olyan országban élünk, ahol az elmúlt tizenhat év hatalma a vitát következetesen ellenségeskedésnek, a kritikát hazaárulásnak, idegenszívűségnek, nemzetellenességnek vagy éppen „poloskamentalitásnak” minősítette, a bíráló vélemények megfogalmazóival szemben pedig a megtorlás legkülönfélébb eszközeit alkalmazta. Egész propagandagépezete arra állt rá – és megmaradt figurái ma is ezt művelik –, hogy a neki nem tetsző vélemények szerzőit ne érvekkel cáfolja, hanem karaktergyilkossággal tegye tönkre, személyükben hiteltelenítse, erkölcsileg megbélyegezze, egzisztenciálisan megfélemlítse, s ha módja nyílik rá, különféle retorziókkal büntesse.
Súlyos tévedés volna azonban azt hinni, hogy mindez kizárólag az elmúlt tizenhat év terméke. Ez a hatalom nem megteremtette, hanem felismerte, mozgósította és tökélyre fejlesztette a magyar társadalom egyik régi, mélyen rögzült reflexét. Néhány rövid történelmi időszaktól eltekintve – amelyek a társadalmi mentalitás, a nemzedékek felnövekedése, az iskolai és családi nevelés legrosszabb beidegződései szempontjából alig hagyhattak maradandó nyomot – több mint egy évszázad magyar történelmét különféle színű és ideológiájú diktatúrák és tekintélyelvű rendszerek egymásutánja határozta meg. Ezek nem értették, mert természetükből fakadóan nem is érthették a vita, a diszkusszió, a termékeny polémia értelmét, lényegét és társadalmi szerepét.
A „vita” szóhoz ezért nálunk nem a kíváncsiság, a kölcsönös megértés, az érvek próbája és saját álláspontunk felülvizsgálatának lehetősége társult, hanem a félelem, a rettegés, a megfélemlítés, az ellenségeskedés, a rosszindulat, a haza- és nemzetellenesség, a romboló magatartás, valamint a mindenkori hatalom által meghirdetett haladás diadalútjának akadályozása. A kritikus nem vitapartner, hanem bajkeverő; az ellenvetés nem megfontolandó állítás, hanem engedetlenség; a másként gondolkodó pedig nem egy másik lehetséges igazság képviselője, hanem gyanús személy.
Ebben az állapotban éli életét az ország: feudálisan megrekedve, uram-bátyám viszonyok között, újra és újra azt tapasztalva, hogy a hatalom mellé állni mindig érdemes és jövedelmező, a hatalommal konfrontálódni viszont kockázatos és többnyire ráfizetéses vállalkozás. A kritikai gondolkodás helyét elfoglalta a lojalitás fitogtatása, a szakmai érvelését a személyes hűség, a közéleti vitáét pedig a táborokhoz való feltétlen és vérszerződéses odatartozás.
Ha az elmúlt néhány nap eseményei nem szolgálnak tanulságul az új politikai berendezkedésnek, a miniszterelnöknek, a kormány tagjainak, legfőképp az oktatásért, a tudományért és a kultúráért felelős személyeknek, valamint a hazai sajtónak, amely maga is ebben a reflexrendszerben működött, és – sajnálom – működik sok tekintetben mind a mai napig, akkor nem pusztán a kormány- és rendszerváltás lehetősége vész oda, hanem Magyarország jövője.
Látom, hogy Facebook-oldalamon hemzsegnek azok a hozzászólások – jelentős részük álprofilok mögül érkezik –, amelyek szerzőit mintha valaki vezényszóra rendelte volna oda. Talán még a szép emlékezetű Digitális Polgári Körök sem irányítottak az oldalamra annyi harcias hozzászólót, mint ahányan most tisztelnek meg kéretlen figyelmükkel. Korábban sosem látott személyek, akiket természetesen szívesen látok, ám akiknek túlnyomó részéből nemcsak a vitakultúra és az érvelés képessége hiányzik, hanem még a felvetett probléma megértésének legelemibb szándéka is. Van helyette durvaság, elképesztő ostobaság és egy újonnan felfedezett, vérszerződéses elkötelezettség.
Bevallottan nem ismernek, nem olvastak tőlem semmit – amivel önmagában semmi baj nincs –, de azért „gyanítják”, hogy a Fidesz uralma alatt gyáva voltam, érdekből hallgattam, semmit sem tettem, s most merészkedem csak megszólalni. A tények ismeretének teljes hiánya náluk láthatóan nem akadály, hanem a határozott véleményalkotás legfőbb feltétele. Mindössze annyit jegyeznék meg: ha valakik erőforrásokat irányítanak erre a feladatra, jobb emberanyagot is találhatnának; ez a felhozatal intellektuálisan meglehetősen gyenge.
Aztán ott vannak a nettó pofátlanok – hogy ne mondjam: tahók –, akik már azt is megfejtették, miért bíráltam Unger Annát. Egyesek szerint azért, mert nő, vagyis kritikám mögött valamiféle genderalapú indíték húzódik meg. Mások arra a nem kevésbé káprázatos felismerésre jutottak, hogy nyilván én szerettem volna az illetékes hivatal elnöke lenni. No persze. Akad még irigység, sértettség, bosszúvágy és bizonyára számtalan további rejtett motívum: minden szóba jöhet, egyetlen lehetőséget kivéve – nevezetesen azt, hogy szakmai és erkölcsi érveim vannak.
Az efféle reakciók tökéletesen példázzák a problémát. Nem az állításaimmal vitatkoznak, hanem motivációkat koholnak hozzájuk. Nem azt mutatják meg, miben tévedek, hanem elmagyarázzák, miféle ember lehetek. Nem érvet állítanak szembe az érvvel, hanem diagnózist gyártanak az érvelőről. Ez a módszer nem a vita kezdetleges formája, hanem a vita teljes felszámolása.
Kedves Tisza-kormány, félreértés ne essék: nem magam miatt szólok. Én már elvagyok azzal, hogy egyik hatalom sem kedvel különösebben, s hogy a hatalom természeténél fogva ritkán érti meg a kritika és a bírálat lényegét, szerepét és jó szándékát. Ennek felismeréséhez nem hinném, hogy filozófusdiplomára volna szükség. Ha mégis, sürgősen emeljék meg a filozófiaszakokra felvehető hallgatók keretszámát, és adjanak végre elegendő pénzt a filozófiát oktató, valóban képzett tanároknak és kutatóknak – természetesen azoknak, akik fokozatukat megfelelő egyetemeken és valódi tudományos teljesítménnyel szerezték, nem doktoriiskola-futószalagon vagy valamely szélhámosképzőben.
Nem magamért szólok tehát, hanem azért, mert most dől el, hogy az új hatalom valóban új politikai kultúrát teremt-e, vagy csupán más szereplőkkel folytatja ugyanazt a régi történetet. Nem elegendő lecserélni a kormányt, ha érintetlenül hagyjuk a kormányzás mentalitását. Nem elegendő megszüntetni a régi propagandagépezetet, ha közben létrejön egy új, amely ugyanúgy személyében támadja meg a kritikust. Nem elegendő szabadságot ígérni, ha a saját tábor már az első ellenvetés hallatán árulót kiált.
A vita ugyanis nem a bizalom ellentéte, hanem annak egyik legfontosabb formája. Akitől semmit sem várunk, akit menthetetlennek tartunk, azzal nem vitatkozunk. A kritika azt feltételezi, hogy a másik képes meghallani az érveket, számot vetni velük, és szükség esetén módosítani saját álláspontján. A bizalom nem azt jelenti, hogy minden döntést előre helyesnek nyilvánítunk, hanem azt, hogy a döntéshozót felnőtt, autonóm embernek tekintjük, aki képes elviselni a kérdéseket, az ellenvetéseket és az elszámoltathatóságot.
A demokrácia nem ott kezdődik, hogy időnként választásokat tartanak, hanem ott, hogy a hatalomnak nincs joga megszabni, mit szabad gondolni és mondani róla. A demokratikus közösségben az egyet nem értés nem üzemzavar, hanem maga a működés. A kritikus nem ellenség, a kétely nem árulás, az ellenvetés nem szabotázs. Aki a bírálatot támadásként kezeli, az nem demokratikus egységet teremt, hanem engedelmességet követel. Aki pedig minden kritika mögött rosszindulatot, sértettséget, irigységet vagy politikai megrendelést keres, az többnyire csak azt árulja el, hogy magukkal az érvekkel képtelen szembenézni.
Ha Magyarország a 21. század közepéhez közeledve sem lesz képes megtanulni és gyakorolni – sőt nem csupán eltűrni, hanem a közös élet szerves és nélkülözhetetlen elemének tekinteni – a vitát, akkor ennek az országnak valóban befellegzett. Ha az eltérő vélemény megfogalmazója továbbra is érvek helyett gyalázkodást, lesajnálást, fenyegetést, motivációkutatást és rosszindulatú személyeskedést kap válaszul, akkor kormányok jöhetnek és mehetnek, rendszerek nevezhetik magukat újnak, Magyarország mégis ugyanabban a történelmi csapdában marad.
Egy ország jövőjét ugyanis nemcsak az dönti el, hogy kik kormányozzák, hanem az is, hogy miként beszélnek egymással az állampolgárai, mit kezd a hatalom a kritikusaival, és képes-e egy politikai közösség meghallani azt is, amit nem szeretne hallani. Ahol az ellenvéleményre gyalázkodás, a kérdésre fenyegetés, az érvre karaktergyilkosság, a kételyre pedig kiközösítés a válasz, ott változhatnak a zászlók, a jelszavak és a vezetők, de a rendszer lényege változatlan marad.
A valódi rendszerváltás ezért nem akkor következik be, amikor mások ülnek a bársonyszékekbe, hanem akkor, amikor a hatalom és hívei végre megértik: a kritika nem hűtlenség, hanem közös ügyünk iránti felelősség; a vita nem rombolás, hanem az igazság keresésének demokratikus formája; a másként gondolkodó pedig nem eltaposandó ellenség, hanem nélkülözhetetlen résztvevője a közös gondolkodásnak.
Ha ezt most sem tanuljuk meg, akkor nem egyszerűen egy újabb politikai lehetőséget mulasztunk el. Azt bizonyítjuk be, hogy Magyarországon a hatalom szereplői lecserélhetők, a hatalomhoz való feudális viszony azonban változatlan: mások ülnek a bársonyszékekbe, de ugyanazt várják el az alattvalóktól – hűséget gondolkodás helyett, hallgatást kritika helyett, engedelmességet vita helyett.
Kár lenne érte. Nem a bársonyszékekért, nem a mindenkori kormányokért és nem is azokért, akik éppen bennük ülnek. Magyarországért.
